Harmadik napunkat toltjuk Brightonban. Eddig nem jelentkeztunk, néhány technikai akadály miatt. Eloszor nem tudtuk használni a magunkkal hozott átalakítót (itt más alakú a konnektor), aztán amit vettunk az elromlott, de igazából a laptopunk nem érzékelte a hostel wifijét, tehát esélytelenek voltunk.
A torténet valójában már hónapokkal ezelott elkezdodott, amikor kitaláltuk, hogy jó lenne kimenni Angliába. Ezután írtunk pár (millió) e-mailt, és valami csoda folytán szereztunk munkát Brightonban. Az angolunkat eros kozépfokúnak gondoltuk, itt bebizonyosodott, hogy még van hova fejlodni.
(A blog címe a családban használt gyujtonevunk, mi vagyunk a "Kicsik", két idosebb tesónk pedig a "Nagyok".)
A gépunk június 16-án indult Pozsonyból. Helyi ido szerint 11:30-kor erkeztunk meg a Stansted reptérre. Nagyon erdekes volt, a landolás pillanatában azonnal megcsapott minket a szakadó eso, tudhattuk, hogy jó helyen járunk.
Innen eljutni Londonba tobb mint másfél óra volt. Az út tobbnyire azzal telt, hogy feszultunk az angol kiejtésen, és a bal oldali kozlekedésen. Ezek olyan dolgok, amikrol már eddig is rengeteget tudtunk, éloben szembesulni vele mégis nagyon vicces volt. A kiejtésnek koze sincs az angol órán tanultakhoz, eleinte nagyon nehéz volt megérteni. A bal oldali forgalom pedig okozott néhány veszélyes pillanatot, foleg hogy Brightonban kevés a zebra.
Londonba érve szerencsére kezdett kisutni a nap, így kitaláltuk, hogy mielott tovabbmegyunk, még Londonban is jarunk egyet. Lelkesedesunk a fejenként 30 kilós csomagjaink megemeléséig tartott, szóval Londonról nem sokat tudunk mondani (még). Hihetetlenul nagy, és nagyon hangulatos.
További 2 óra buszozás után érkeztunk meg Brightonba. Fogalmunk sem volt, hogy hol kell leszállni, így egy fura sráctól kértunk segítséget. Megígérte hogy majd a végálomáson elmagyarázza, hogy merre van a hostelunk. Neki sikerult annyira mélyen elaludnia, hogy nélkulunk még most is a buszon ulne. Út kozben magyarok is felszálltak a buszra (kicsi a világ). A buszon amúgy alapfelszerelés a WC, a biztonsági ov, és a borulesek.
Tehát, ott álltunk valahol Brightonban, térkép nélkul, a hostelunk címét nem ismerve (a Dóri volt a hostel felelos...), segíto szándékú emberekkel korulvéve (akiket sajnos nem értettunk és viszont). Nagy nehezen felkeveredtunk egy buszra (elozetes megallapításom, miszerint Brighton besétálható, tévesnek bizonyult). Viszont nem tudtuk, hogy hol kell leszállnunk. A buszsofor használhatatlannak bizonyult (szornyu, hogy O" néz hulyének), ezután egy hajléktalan bácsihoz fordultunk, aki arabul kezdett el magyarazni (valójában angolul), de nem ismerte az utcát, amit kerestunk. Ekkor egy bajszos néni sietett segítségunkre, aki a mogotte ulo nénivel kezdett el diskurálni. Ekkor a néni megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélek (Csilla). A választ, hogy angolul, gúnyos kacaj kovette hátulról egy bácsitól (nem vonok le semmilyen kovetkeztetést. A bábeli zurzavart, egy fiatal pár mentette hátulról, akik megnézték interneten, és elmagyarázták merre kell mennunk. A busznyi segítoszándék ellenére ezek után még tobb órás bolyongás után találtuk meg a hostelt, elég rossz idegállapotban. A 16 ágyas szobánkba az elso belépo ember természetesen egy magyar srác volt, aki sok infóval tudott szolgálni, mivel már két éve kint él.
Így a másnapi lakás megbeszélésunket lemondtuk, mivel rájottunk, hogy távol van a munkahelyunktol. Az elso napunk nagyon jól sikerult, a tengerparton elfogyasztott vacsi után kiváncsian vártuk a másnapi kalandokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése