"Quit"

A legutóbbi bejegyzés óta elég sok minden történt.

Másnap az előzőekhez hasonló lelkesedéssel elhúztuk a belünket a munkahelyre. Azt már mindketten éreztük, hogy nem fogjuk ezt a melót bírni egész nyáron, gondoltuk néhány hetet azért lehúzunk.

A vasárnap nagyon nehezen indult, megkaptuk a listáinkat a kitakarítandó szobákról, és éreztük, hogy ez nem fog menni. Már ott sarkon fordultunk volna, de nem akartunk kiszúrni a többi lánnyal. Aztán egészen kezdünk belejönni, viszonylag gyorsak is voltunk, és a supervisorok is békén hagytak minket, szóval minden jónak tűnt.

Aztán hirtelen megjelent a főnökünk kissé idegesen, hogy pörgessük meg magunkat, mert már mindenki más végzett. Csak akkor néztünk rá az óránkra, és láttuk, hogy mindjárt hét óra. Azért vasárnap este hétkor ott lenni tényleg elég durva, ő is csak akkor mehet haza, ha már mindenki végzett. A kissé feszült légkörben, a többiek segítségével befejeztük a maradék szobákat, aztán bejelentettük, hogy holnap inkább már nem jönnénk.

Ehhez még hozzájött az is, hogy ez volt az első igazi nyári nap, amióta a városban vagyunk, hétágra sütött a nap, a város megmutatta igazi arcát. Végülis Brighton egy üdülőhely, vagy mi.  Hihetetlen, mintha mindenki készenlétben tartotta volna a „nyári felszerelést”. Amikor tízkor elindultunk a munkába még köd volt, fél óra múlva már napsütés. Mégis az egész város a parton volt, az összes bolt, sütöde, fagyizó, napágybérlő kinyitott. Úgy tűnik hozzászoktak már a szeszélyes időjáráshoz.

Este nagyon felszabadultan indultunk el a hosteles arcokkal a partra. Csak a szokásos csapat, kiegészülve egy washingtoni sráccal. Ő az ír csajokkal hamar megtalálta a közös hangot, elég nehéz volt követni a beszélgetést.

Én (Csilla) egy kicsit elmenekültem fotózni, ami egy közeli angol fiúcsapatnak szemet szúrt, ezt heves kalimpálással jelezték. Ezután ottmaradtam velük dumálgatni, ami igazán szórakoztató volt. Megtudtam, hogy Brighton Anglián belül is egy igazán free és furcsa hely, ahol vannak állandó karakterek, például a férfi aki kalóznak képzeli magát, homeless-ek, akiket névről ismernek, óriásbiciklivel közlekedő Joe, és emberek, akik tényleg aranyat keresnek a parton. Itt mindent lehet, ráadásul senki nem bámul meg.

Szóval a fiúk igazán barátságosak voltak, gratuláltak, hogy életem első munkahelyét öt nap után otthagytam, sőt még egy színházi jelenetet is improvizáltak nekem. Ők később továbbmentek a törzshelyükre, ahova mi is velük tartottunk a hostelesekkel.

Közben kiderült, hogy Paulnak (aki a legőrültebb közöttük) van egy kiadó szobája, ami pont jó lenne nekünk. A csapat fele hazaindult, a másik meg valami klubba, szóval mi (Paul, James, Csilla, Dóri) felkerekedtünk, hogy megtekintsük a lakást.

Megérkeztünk hajnali kettő magasságában, még egy lakótárs csatlakozott hozzánk, beültünk a nappaliba, és teáztunk. Elég furcsa szituáció volt. Utána beüzemeltük a „DJ set-et”, előkerült két gitár és egy farkas-sapka, Paul dalt komponált…

A lakás amúgy nagyon jó, az egész egy káosz, és van egy srác, aki a lépcső alatt lakik. Pont, mint Harry Potter.

Már hajnalodott, amikor eljöttünk, és azóta is rajtuk röhögünk. Hihetetlen figurák voltak. Sajnos a lakást októberig akarják kiadni, amibe mi akkor beletörődtünk, de rájöttünk, hogy nagyon jó lenne velük lakni, már az angolunk miatt is. Szóval most a léci-léci stádiumban vagyunk, reméljük megtörjük őket.

Hétfőn bementünk a munkahelyünkre a papírmunka miatt (még hivatalosan nem is dolgoztunk ott), és lezsíroztuk a „búcsú bulinkat”. Ez abból állt, hogy a magyar srác meghívására összegyűltünk sörözni a parton. A lányok nagy részének akkor mutatkoztunk be,  mindenki nagyon jó fej. Voltak lányok Litvániából, Spanyolországból, Brazíliából. Kiderült, hogy legtöbben csak néhány hónapja csinálják, és csak a nyáron. Az első hét pedig mindenkinek nagyon rossz volt, szóval megnyugodhattunk, hogy nem mi vagyunk teljesen bénák (gondolhatjátok, nagyon nyugtalanok voltunk miatta).

Kedden aztán nekiálltunk a munkakeresésnek, most ebben a stádiumban vagyunk. Nagyon optimisták vagyunk, reméljük találunk valamit. Tényleg jó itt nekünk, nem szeretnénk egy ilyen „apróság” miatt előbb hazamenni. Nyomtattunk önéletrajzokat, és gyakorlatilag szórjuk szét a városban. Elvileg nem lehetetlen találni valamit, bár sokan vannak hasonló helyzetben.

Két hete vagyunk a városban, már otthonunkként gondolunk rá, és a nyelvtudásunk is fejlődésnek indult. Már egész jól eltájékozódok (ez nálam nagy szó), és felismerem a különböző pénzérméket. Az angolokat nagyon megkedveltük, persze nem általánosíthatunk, de amikor eddig útbaigazítást kértünk, mindig személyes problémának tekintették. Sokáig gondolkodtak, megkérdeztek másokat, hazafutottak térképért… Én ezt egy sima nemtudommal elintézem, szóval igazán érdekes.