Megint elég régen jelentkeztünk, pedig történt egy s más a legutóbbi bejegyzés óta…
Az elején lelövöm a poént, hogy ne kelljen figyelnem az igeidőre, szóval; otthagytuk a hosteles munkát.
Alapvetően nem volt vele nagy baj, csak 1., büdös a munka, 2., fő a változatosság.
Délután 5től kellett dolgoznunk egy órát, aztán még este 10 körül rendbe tenni a dolgokat. Az első problémánk az volt, hogy a buliéletünket eléggé kettévágta. Brightonban a clubok nagy része már egy körül bezár, ha mi éjfélig dolgozunk, akkor már sehova nem tudunk menni. Viszont észrevettük azt, hogy a munkát a legjobban akkor tudjuk elvégezni, ha már a vendégek lefeküdtek, ezért ha a buli után kettő körül kitakarítunk, akkor ugyanott tartunk. Ezt telefonon le is egyeztettük a főnökkel, mondtuk, hogy jelenésünk van egy buliban, és elég fontos lenne. Josh (a főnök vagy mi) jellemtelenségét mutatja, hogy nekünk rábólintott, aztán a recepciós csajjal üzent, hogy este 10kor kell kitakarítani, máskor nem jó. 10kor még tele volt a konyha, ezért csak 10.30kor akartunk nekiállni, amikor is észrevettük, hogy valaki már mosogat. Felhívták este 10kor a beugrós csajt Dórát (igen, magyar), mert a recepciós (aki utál minket) nem talált meg (a nappali közepén ültünk a kanapén), és Josh azt hitte mégis elmentünk.
Szóval egy csomó ilyen apróság történt, a főnök folyton figyelt minket otthonról a kamerán (perverz), egyszer például telefonált, hogy látja, hogy a TV előtt ülünk, de miért nincs bekapcsolva. Kapcsoljuk be a zene TV-t, mert az milyen király. Még három vendég volt a nappaliban, és senkinek nem jutott eszébe bekapcsolni. Két perc múlva jött az sms: miért van még mindig kikapcsolva??
Ja, és már napok óta ott dolgoztunk, de a főnökkel még mindig csak telefonon beszéltünk, bár minden egyes nap megígérte, hogy ma benéz (élőben). Aztán amikor egyszer hajnalig kellett dolgoznunk, megjelent. Nem csak a hangja volt buzis, az ember teljesen meleg, a kutyájával lófrál, akinek külön köszönni kell, meg bemutatkozni. Hihetetlenül furcsa, idegesítő mézesmázos stílussal.
A kulcsélmény mégis az volt, amikor vasárnap este nekiálltunk összelapítani a szemetet. Ez egy hatalmas crushernek nevezett gép, amibe be kell pakolni a zsákokat. Nem hangzik olyan vészesen, pedig nagyon az. Tipikusan férfimunka, szerencse hogy ilyen kemények vagyunk.J Ráadásul folyton elromlik, és senki nincs ott, ezért nekünk kell szerelgetni. Nem ijesztgetlek titeket, de nagyon kicsin múlt a karom épsége(Csilla vagyok). Kissé bekapta a gépezet, és beszorította. Ha pánikba eső típus lennék, már lehet nem is élnék, mivel állítólag angol TAJ szám nélkül nem visz el a mentő. Végül kimenekültem, de remélem Josh végignézte otthonról, ahogy sikítozok meg ugrálok. Utána megállapítottuk, hogy megérte volna a fél karomat, ha valami jó kis pert akaszthatunk a nyakukba.
Ja, a kulcsélmény nem is ez volt, hanem az, hogy utána megjelent Josh, és kiakadt, hogy hajnali kettő van, és mi este 10 óta dolgozunk. Nem fogta fel, hogy a szemetet lapítottuk három órán keresztül. Körbemászkált, és mindent lefikázott (itt már nem volt kedves). Kedvenc recepcióslánykánk hozzátette, hogy az a baj, hogy lassúak vagyunk. Végül azt mondta, ha holnap is ilyen lassan és rosszul dolgozunk, akkor el kell válnunk egymástól. És a „body language-ünk” sem tetszik neki, főleg az enyém…
El bírjátok képzelni, három óra szemétlapítás után, hajnali kettőkor, amikor egy buzerátor egy alapvetően undorító hostelben arról magyaráz, hogy a vendégek Tesco zacskóba pakolt cuccai rontják az összhatást, milyen lehetett a testbeszédem. Igen, a legrosszabb passzív agresszív fajta, aki mindjárt lehányja a fényes topánkáját.
Amúgy én tényleg felháborodtam, de továbbléptem volna, viszont a Dóri egyértelműen kijelentette, hogy holnap már nem hajlandó itt dolgozni. Mivel kettőnknek kevés volt a munka, és nem akarnak annyi órabért kifizetni, valószínűleg ők rúgtak volna ki minket. Így hétfőn felhívtuk Josht, hogy kilépünk. Amúgy viccen kívül a legszarabb alak, akivel valaha találkoztunk. Minden piszkos munkát a recepciósokra bíz, ő meg csak bájolog a telefonba.
Nálam amúgy jeletkezett a „most járunk itt utoljára érzés”, mert azért itt is voltak hatalmas arcok. A hidrogénszőke 50es amerikai; a bácsi, aki sapkában és kabátban ül, minden ablakot kinyit és befagyasztja a többieket; a Fiúlány, aki bár fiú, mégis a legnőiesebb jelenség; a Négersrác, aki mintha nem is létezne, és többet takarított mint mi, a Hombár, akin minden véletlenszerű, és folyton csak néz; vagy Utálunk, aki azért nem mosogat el, mert akkor nekünk nem lenne munkánk. És rajtuk kívül sok jófej ember, akik azért hiányozni fognak. Viszont azt vettük észre, hogy mivel mi ott alkalmazottak vagyunk, ezért kevésbé vettünk részt a hostel életében. Kicsit beszűkültünk, szóval tovább kellett lépni!
Most újra munkát keresünk, úgy tűnik már találtunk is valamit. Stratégiát váltottunk és külön keresünk, ez hatékonyabbnak tűnik. Visszaköltöztünk a régi hostelünkbe, nem is akarunk lakásba menni, hiszen csak egy hónap van hátra. Itt újra találkoztunk a régi haverokkal, szóval minden szuper. Rengeteg kalandban van részünk, amik nem annyira alkalmasak arra, hogy egy blogon részletezzük, és azért hagyni kell személyes mesélésre is sztorikat… J
Az idő sajnos már hetek óta nagyon rossz, folyton esős, hideg. Ez az ittenieknek is szokatlan, állítólag tavaly egész nyáron napos volt.
